Magyar iskolatörténet 996-1849

Nemrég találtam egy könyvet, ami nagyon tömören áttekinti a magyar nevelés- és iskolatörténet fontosabb történéseit 996-1996-ig. Ez az egyetlen könyv eddig (amit találtam), ami a teljes magyar oktatástörténettel foglalkozik. Hátránya viszont, hogy “csupán” egy kronológia, azaz maguknak az intézményeknek és oktatással foglalkozó törvényeknek évszám szerinti listája, azaz nem foglalkozik az oktatás mögötti társadalmi változásokkal, reakciókkal, kezdeményezésekkel, sem pedig statisztikákkal a valós helyzetről (sok törvény egyáltalán nem, vagy csak részben valósult meg a gyakorlatban). Ennek ellenére használható azért, de szükséges hozzá némi háttérismeret, pl: nem említi a reformációs-ellenreformációs törekvéseket, csupán abból lehet erre a háttérre következtetni, hogy a reformáció idején csupa protestáns iskoláról írnak, később, az ellenreformáció időszakában pedig megint megszaporodtak a katolikus iskolák, és ellehetetlenítettek sok protestáns intézményt. Ebben a bejegyzésben összefoglalnám az 1849-ig tartó szakasz fontosabb eseményeit.

Az első iskola hazánkban feltehetően a Géza által 996-ban, Pannonhalmán alapított bencés kolostorhoz köthető. A 1010-es években készült az első hazai nevelési célzattal írt mű: “Erkölcstanító könyvecske”. Az 1093 körül készült pannonhalmi kolostori könyvtár katalógusa szerint, már jó néhány tankönyvvel is rendelkeztek ekkorra. Az 1096-1116 között tartott esztergomi zsinat többek között rendelkezett arról, hogy a szolgarendűek gyerekei földesúri hozzáárulással tanulhatnak, illetve a papság megfelelő képzését is fontosnak tartották (pl. megkövetelték, hogy a miséket magyarul is megmagyarázzák a lakosságnak). Így a 11. században kialakult hazánkban a kolostori, káptalani és plébániai iskolák hálózata.

A 12. század elején Könyves Kálmán törvénykönyvében szó esik arról, hogy létezik már egy művelt értelmiségi olvasóréteg, főként a királyi városokban és főpapi székhelyeken. A következő századokban a korábbi hagyományok mentén további intézményeket létesítettek, így a 15. század elejére meglehetősen kiterjedt káptalani iskolahálózat jött létre, amelyekben három tagozatos szerkezet volt jellemző: kezdő kisdiákok, aztán latin nyelvtant-irodalmat tanulók, majd a bölcselettel, teológiával foglalkozó nagydiákok tagozata.  

A 14. század végétől egyre több városi plébániai iskola létesült, melyek már a városi polgárság bizonyos rétegeinek képzőintézményei is voltak, nem korlátozódtak klerikusok képzésére. 1507-1519 között tevékenykedtek Budán az első hazai tankönyvkiadók. 1526 és 1541 után a török által elfoglalt területeken megszűntek a korábbi iskolák, bár ezekből többet újraindítottak később. A 16. század közepén a török által megkímélt területeken a legtöbb iskola protestáns vezetés alá került (reformáció). 

A 16-17. század fordulóján megindult mind a katolikus, mind a református népiskolák létesítése. 1686-tól a török kivonulásával megindult a hódoltság területén is az iskolaépítés. 1721-ben törvénybe foglalták, hogy királyi felségjog az iskolák anyagi hátterét is biztosító egyházi alapítványok felügyelete.

Az 1760-as évektől a felvilágosult abszolutizmus kormányzati elvei érvényesültek az oktatáspolitika területén is. 1764-ben állították fel a Tanügyi Bizottságot, ami az első világi vezetés alatt álló tanügyi irányító testület volt az országban (1773-tól a Helytartótanács tanügyi hivatala vette át a szerepét). 1769-ben Mária Terézia utasította a magyar kancelláriát, hogy kezdjék meg a népoktatás korszerűsítését, ennek következtében 1770-71-ben megszervezték a népiskolák összeírását (itt igazán leírhatták volna, hogy ennek mi lett az eredménye, de egyenlőre semmit se tudok róla..). 1777-ben adták ki a Ratio Educationis-t, a tanügyi rendeletek gyűjteményét. 

Egy 1783-ban kiadott rendelet szerint a továbbiakban el kellett tekinteni az egyetemi tanárok vallási hovatartozásától. 1784-ben a hivatalok, bíróságok és iskolák hivatalos nyelvének a németet nyilvánították a korábbi latin helyett. 1785-ben pedig minden középiskolai tanárt köteleztek a német elsajátítására. 1790-ben viszont II. Lipót rendelkezésére újra a latint tették meg hivatalos nyelvnek, illetve az első három osztályban segédnyelvnek engedélyezték a diákok anyanyelvét. Ez volt az első rendelkezés, mely kiemelt szerepet tulajdonított a magyar nyelvnek. Egy 1791-es rendelet szerint nem javasolható népiskolai tanítónak az, aki nem tud magyarul. Az 1790-es évektől sorra alakultak magyar nyelvművelő társaságok, önképzőkörök, melyek működése főleg az 1830-as években lendült fel. 1796-tól a sárospataki gimnáziumban egyes tárgyakat magyarul kezdtek oktatni, ekkor jelent meg a latin helyett először a magyar nyelvű oktatás középiskolában. (Az 1830-as évekre a legtöbb magyar lakta területen szinte teljesen magyar nyelvűvé vált az oktatás.) 1802-ben rendelkeztek arról is, hogy minden településen népiskolát kell nyitni, ahol legalább 50 iskolára alkalmas gyerek van.

1806-ban adták ki az új Ratio Educationis-t, mely szerint a kisgimnázium négy osztályos lesz (a nagygimnázium pedig hat), a falusi és mezővárosi gyerekeknek 6 éves korukban kell elkezdeni az iskolát, ha lehetőségük van rá, és 12 éves korukig befejezni. A kis- és nagygimnáziumokban nem csak latinul, hanem a tanulók anyanyelvén és magyarul is magyarázni kell a tananyagot. 1814-től pedig minden tanulónak tanulni kellett magyar nyelvtant a gimnázium 2-6 osztályában. 1828-ban létesült az első magyarországi óvoda. 1830-ban kezdte meg munkáját a Tudós Társaság (Magyar Tudományos Akadémia elődje) Széchenyi István adományának köszönhetően. 1844-ben lépett életbe az a törvény, mely kimondta, hogy hivatalosan is a magyar az oktatási nyelv a közép- és felsőszintű oktatási intézményekben. (Ahol nem magyar a lakosság, ott az anyanyelvük az oktatás nyelve.) 1845-ben új oktatási törvényt adtak ki, mely érvénytelenítette a korábbi Ratio Educationis-t. Eszerint ötosztályossá szervezték a népiskolákat: az első két osztály, az alsó elemi minden 6-12 éves gyerekre kötelező érvényű lett, a felső elemi 3 osztálya főleg a városi polgárság részére lett kitalálva. Ez a rendelet 1868-ig volt érvényben. 1846-ban nyílt az első felekezeti jelleg nélküli oktatási intézmény, a Teleki Blanka leánynevelő intézet. (Az 1810-es évektől egyre több leánynevelő intézet működött hazánkban.)

1848-ban az első magyar kormány kinevezésével létesült a vallás- és közoktatásügyi minisztérium is, melynek első minisztere Eötvös József volt (legelső kultuszminiszter). Ekkor rendelkeztek arról is, hogy a közoktatást az államnak kell finanszíroznia, de ez végül nem valósult meg. 1848 július 20-án összeült az “egyetemes tanítói gyűlés”, ahol minden szintű oktatási intézmény képviseltette magát, és összeírták ajánlásaikat a miniszter részére, aki azt be is terjesztette az országgyűlésen, de végül törvény már nem lett belőle a háború miatt.

Egy következő bejegyzésben majd összefoglalom a folytatást is, és igyekszem statisztikákat is szerezni valahonnan.

Forrás:

Mészáros István: A magyar nevelés- és iskolatörténet kronológiája, 996-1996. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest. 1996  

 

Újabb problémák, kérdések

Miután végre sikerült megszülnöm egy lehetséges koncepciót, és nekiálltam a meglévő forrásaim feldolgozásának, valamint egy vázlat összerakásának, természetesen rögtön újabb akadályozó tényezőkkel kellett szembenéznem, szóval ismét agyalós, terméketlen időszak következett. Ugyan látható eredménye ennek egyenlőre nincsen, mégis sok új ötlet és megközelítési mód merült fel bennem. Ebben a bejegyzésben kicsit ezekkel a “belső vívódásaimmal” szeretnék foglalkozni.

Szóval. A Meiji oktatás és ideológiák általános halmazától sikerült eljutnom egy konkrétabb ötlethez a félév elejére, ami a japán és magyar közoktatás kialakulásának bemutatása és összehasonlítása lett volna két jelentős személy munkásságán keresztül. Az első kérdés ezzel kapcsolatban jogosan az, hogy melyik két alak lenne megfelelően reprezentatív egy ilyen összehasonlításhoz. Az első ötletem persze Fukuzawa Yukichi és Klebelsberg Kuno volt, de kicsit jobban beleásva magamat a témába ez a választás több problémát is felvetett:

1. Fukuzawa Yukichi annak ellenére, hogy a japán oktatástörténet talán legelismertebb és legnépszerűbb alakja (az ő képe van a 10000 jenesen is..) valójában soha nem volt oktatásügyi miniszter, így magához a közoktatás kiépítéséhez nincs olyan sok köze mint gondoltam. Ettől függetlenül fontos népművelő és nevelésügyi reformer volt, de ezt a tevékenységét leginkább saját iskolájában végezte (Keio Egyetem), melyről nagy népszerűségre szert tett könyveket is írt.

2. Az első oktatásügyi miniszter Mori Arinori volt, így a tényleges közoktatási rendszer bevezetése az ő nevéhez fűződik, bár ismertsége jóval kisebb Fukuzawáénál. Az ő minisztersége alatti oktatási törvényekben szerepelt először a mindenkire vonatkozó kötelező jellegű iskolalátogatás. Ezek alapján ő lehetne a reprezentatívabb alanya egy összehasonlításnak.

3. Problémák a magyar oldalon is vannak bőven. Klebelsberg Kunó ugyanis lehet a legjelentősebb alakja a magyar közoktatás történetének, mégsem hozzá kapcsolható a kötelező érvényű iskolalátogatás bevezetése. Ez Magyarországon 1868-ban, a kiegyezés után történt meg, Klebelsberg pedig az 1920-as évek oktatásügyi minisztere volt. Ettől függetlenül valóban nagy jelentőséggel bírt a tevékenysége, hiszen a kötelező iskolába járást sokáig iskolák és tanárok hiányában nem tudták betartani. Az ő népiskola építési programjának köszönhetően csökkent le az analfabetizmus pár évtized alatt és vált tényleg általánossá az iskolába járás.

4. Ez a tendencia Japánban is megfigyelhető: a Meiji oktatási rendszer bevezetése után még évtizedeknek el kellett telnie, míg megfelelő mennyiségű és minőségű iskola és tanár állt rendelkezésre, valamint a parasztokat is rá kellett venni, hogy gyerekeiket a házimunka helyett iskolába küldjék. Így náluk is megfigyelhető, hogy az oktatás általánossá válása és az analfabetizmus lecsökkenése a Taisho-korra lett csak jellemző.

5. A fent említett információk ismeretében elvetettem azt az ötletet, hogy két kiválasztott reformer munkásságán keresztül közelítem meg a dolgot, mivel ezeket a folyamatokat nem tudnám teljes egészében bemutatni. Új támpontnak a kötelező iskolába járás bevezetését, valamint az oktatás teljes körűvé válását, és az analfabetizmus elhanyagolható arányúvá való lecsökkenését választottam. Így szeretném bemutatni azt az átmeneti időszakot, mialatt teljesen meghonosodott a közoktatás intézménye. Ez nagyjából az 1860-as évektől az 1920-as 30-as  évekig tartott, de talán egyszerűbb a második világháborút határnak tekinteni, szóval az 1868-1945 közötti időszakról van szó.

6. Egyéb kérdések is felmerültek a fentieken kívül: mivel aktuálissá is szeretném tenni a témát, és arról az oldalról megközelíteni az egészet, hogy milyen céllal jöttek létre ezek a rendszerek, milyen mellékhatásaik vannak, és mi maradt meg belőlük a mai napig, ezért erősen bele kell/szeretnék mászni szociálpedagógiai problémákba is.

Egyik érdekes aspektusa a területnek, hogy gyakorlatilag azóta beszélhetünk alternatív pedagógiáról, mióta érezhetővé váltak a kialakult közoktatási rendszerek hiányosságai, rossz hatásai (20. század eleje), ennek ellenére az elmúlt 50 évben ezek az irányzatok meglehetősen háttérbe voltak szorítva, csak nagyjából a 80-as évek óta élhetik új reneszánszukat. (Például Montessori pedagógia, Waldorf pedagógia, demokratikus iskolák, Paulo Freire, stb.) Már a 20-as években jelentős ellentáborra tett szert az állami oktatás, mivel sokan tartották károsnak a gyerek fejlődésére a gyári futószalaghoz hasonlatos, gépi memorizáláson alapuló, kreativitást és önálló gondolkodást megölő rendszert, amit még tetéztek az ideológiai neveléssel, állami propagandával, mely nem titkolt célja/eszköze volt a központosított hatalomnak. A propaganda és az erőskezű állami irányítás a háborúhoz közeledve csak fokozódott, és sorra ellehetetlenítették az alternatív irányzatok képviselőit. Érdekes módon a háború után is megmaradt ez az állapot világszerte (Szovjetunió, a “demokratikus” USA, Japán, Európa), csak az elmúlt évtizedekben a gazdasági világrendszer változása, problémái indították újra a közoktatással szemben szkeptikus irányzatokat.

Mivel az alternatív iskolák egyfajta reakciónak tekinthetők az állami rendszerrel szemben, ezek helyzetére is szeretnék kitérni (Japánban, Magyarországon, és világkontextusban is), illetve össze szeretném foglalni, hogy milyen fogyatékosságai, rossz hatásai vannak a mai japán és magyar oktatásnak. Természetesen nem tudok mindenbe nagyon részletesen belemenni egyrészt mert nem vagyok pedagógus, másrészt pedig mert a terjedelem sem teszi lehetővé.

Jelenleg eszerint a gondolatmenet szerint igyekszem minél több forrást gyűjteni minden részhez, bár a legnehezebb dolgom egyértelműen az alternatív pedagógiával van, mivel főleg magyar és japán viszonylatban erről elég kevés megbízható forrás áll rendelkezésre (vagy csak keveset találtam eddig). Nagyban megkönnyíti a dolgomat, hogy rájöttem: az ELTE PPK könyvtárába (a BTK-val ellentétben) külsősök is beiratkozhatnak 🙂

A  továbbiakban Fukuzawa Yukichivel, Mori Arinorival és Klebelsberg Kunoval foglalkozó bejegyzések következnek reményeim szerint.